Simonyi Tamás, a KPMG közép-kelet európai pénzintézeti tranzakciókért felelős igazgatója a banki államosításról, a bankadó hatásairól és arról, hogy elmenekülhetnek-e a külföldi tulajdonú hitelintézetek az országból. Hitel nem lesz több akkor se, ha magyar kézbe kerülnek a bankok, a kis pénzintézeteknek pedig nincs sok esélyük. (Az interjú rövidített változata a friss Forbesban olvasható, ez itt a teljes.)
Komoly átalakulásnak vagyunk tanúi a magyar bankrendszerben, de a legmarkánsabb változás nem éppen piaci indíttatású. Helyesnek tartja-e a takarékszövetkezeti átalakítást és mekkora kihívást jelent ez az OTP-nek?
Amikor elhangzott a miniszterelnök úr szájából, hogy a magyar bankrendszer többségének magyar kézben kell lennie, akkor ezt nagyon nehezen lehetett elképzelni. Most már kezd kirajzolódni, hogy mi járt a fejében. A takarékszövetkezeti rendszer házasítása a postával óriási disztribúciós lehetőséget ad, ami potenciális kihívás az OTP-nek. De olyan kulturális szakadék van a szövetkezeti és az OTP hálózat között, amit ugyan be lehet tömni, de csak hosszú idő alatt. Másrészt, a takarékszövetkezetek mindig is óvatosak voltak, a múltban se hitelezték ki az összes betétjüket, hanem a forrás egy részét betették állampapírba. Amikor a kamatszint esik, a marzs szűkül és az állampapírhozammal együtt sem fedezi a működési költségeket – főleg ha komolyabb hitezési veszteséget is el kell számolni. Ez rákényszeríti őket a kockázatvállalásra, de ehhez nincsenek hozzászokva. Ki kell lépniük a környékről és olyanoknak hitelezni, akiket nem ismernek személyesen. Az integráltabb működés, ahol a hitelkeresletet egy központi erő segítségével jobban lehet integrálni, az még nem tragédia, sőt, lehet jó irány. Ami megkérdőjelezhető, hogy ezt a tagság szándéka ellenére hajtja végre az állam és a tulajdonosi jogokat erősen korlátozza.
Az elmúlt negyedévben épp nyereséges volt a bankszektor, de miért van égbekiáltó különbség az egyes pénzintézetek teljesítménye között?
Azok állnak nagyon rosszul, akik vagy kereskedelmi ingatlanfejlesztéseket finanszíroztak a válság előtt, vagy nagyon masszívan benne voltak a devizahitelezésben. Leegyszerűsítve: a CIB-é a fél magyar hotelipar, az MKB-nál is van rengeteg kereskedelmi ingatlan. Az osztrák bankoknál inkább a devizahitelezés okozta a nehézségeket, de náluk is bőven akad kereskedelmi ingatlan. A kedvezőtlen folyamatnak még nincs vége, lehetnek olyanok, akik még nem írták le a teljes veszteségüket.
Mennyire káros a nagyon magas hazai bankadó? Sokkal jobban állna a szektor a túladóztatás nélkül?
Van olyan bank, ahol a működési költség 54 százaléka megy az államhoz, az elmúlt 3-4 évben több mint 500 milliárd forintot tettek be a tulajdonosok bankjaikba tőkeoldalon. Azok a bankok, melyek főleg a nem fizető ügyfelek miatt veszteségesek, buknának túladóztatás nélkül is. Azok, melyek tűrhető mértékben veszteségesek, bizonyosan nyereségesek lennének. A rendesen működő bankok viszont olyan hatékonyan működnének és hasonló lenne a nyereségességük, mint szlovákiai társaiknak. Arra azért nem árt emlékezni, hogy ahol jellemzően nem külföldi bankok a tulajdonosok, ott az adófizetők állják a számlát (például Szlovéniában), a hitelezés viszont nem bővül csak attól, hogy a bankrendszer hazai kézben van, nem külföldiben.
Mi történhet a nagyon veszteséges bankokkal? Az MKB-t feldarabolnák, a Raiffeisennél eladási pletykák merültek fel.
Az MKB-t el kell adni, ezt Brüsszel előírta a bank tulajdonosa számára, mivel az állami tőkét kapott. A jó bank szétválasztása a rossz banktól tankönyvileg is az eladás előkészítése. Ami jó bankként marad belőle, az másoknak érdekes lehet. De az eladó legalább a jó bankban levő tőkéjét szeretné visszakapni, ami nem könnyű, az OTP is könyvértéke alatt forog a tőzsdén.
Az állam beleszólhat ebbe?
Minden piaci tranzakcióhoz jegybanki engedély kell.
Úgy értem vevőként.
Az biztos, hogy állami hátterű pénzintézet is láthat fantáziát benne.
Távozhatnak az osztrák hátterű bankok?
Óriási dilemma. Egy osztrák bank, még ha tőkehiányos is, ha eladja a magyar cégét, csoportszinten alighanem veszteséget csinál, további tőkeigényt váltva ki. Az osztrák banknak a régió a hátország, ha ezt itt hagyják, nagyon nehéz később visszajönniük. Inkább csikorgatják a fogukat, de maradnak. Lehet azonban olyan bank, mely a csoportszintű tőkehiány problémáját megoldhatja a teljes közép-kelet európai hálózat eladásával. Ez azonban szintén fájdalmas lenne.
És az olaszok?
A CIB talán elmenne, ha tudna. Egy olasz banknak Kelet-Európa határeset. Az Unicreditnek régiónk fontosabb, mint a CIB tulajdonosának, az Intesának. Az Unicredit ott van mindenhol a régióban és sikeresebb az Intesánál nem csak nálunk, Lengyelországban is. Amíg a CIB-nél nem csinálják meg kettéosztást jó és rossz bankra, a kérdés fel sem merül. Ki akarna félkész szállodákat, vagy cash-flow szinten negatív hoteleket venni? Aki ma megvenné, ezt kapná. Így viszont be sem lehet árazni.
Mégis, van olyan vevő, akinek megérheti megszerezni az MKB és a CIB szétválasztás utáni jó részeit? Utalva Orbán Viktor nyilatkozatára, miért ne vehetné meg az állam akár mindkettőt?
Ha valaki piaci részesedést akar venni, akkor ez nyilván megfontolás tárgya lehet. Más kérdés, hogy üzleti racionalitás is van-e benne? Egy banktulajdonos, ha nem politikai érdek vezeti, azt mondja, attól, hogy piaci részt veszek, még nem biztos, hogy jobban járok. Egy bank termővé fordítása nagyon komplikált dolog és az esetek jó részében nem is sikerül úgy, ahogy tervezték. Egy bank olyan, mint egy hatalmas tartályhajó. Tekerem-tekerem a kormányt és meg se mozdul. Aztán nagyon lassan elindul, ha viszont közben rájövök, hogy mégse jó az irány, már nem tudom visszafordítani. Bankot megvenni pénzkérdés, de sikeresen összeolvasztani bankokat, ebben nem sokan sikeresek. A nyugati világban ma nem úgy gondolkodnak, hogy a bank politikai tőke. Hiába tesznek bele sok pénzt, ettől nem lesz több állás, se hitel, se szavazat. Ezért az államok nem szeretnek a bankokba pénzt tenni. Az, hogy az MKB és a CIB jó részét érdemes-e valakinek megvenni, sok mindentől függ és csak akkor lehet rá válaszolni, ha megtörtént a szétválasztás és tényleg eladósorba kerültek. A rossz részt nagyrészt le kell írni, a jó bank fel is éledhet, akár azt is mondhatja a CIB tulajdonosa, hogy megpróbálja újra, nem adja el a bankot.
Milyenek a kicsik esélyei? Lassan nem is számít komoly magyar üzletembernek az, akinek nincs bankja.
Egy fontos ténnyel válaszolnék: 1996 óta aki Magyarországon bankot vett, vagy alapított, a speciális területen mozgó Deutsche Bank kivételével nem tudott tartósan nyereséget csinálni, a többségnek nyereséges éve sem volt. A jelenlegi alacsony kamatkörnyezet és stagnáló gazdaság pedig nagyon megkeseríti a bankok életét – és akkor még az állami terhekről nem is beszéltünk. Egy bank alapvetően akkor tud keresni, ha van volumen és jó az operáció. Ha nincs megfelelő méret, lehet specializálódni, de ehhez kicsi a magyar piac. Ha egy kis magyar bank mondja azt, hogy ő egy olyan konstrukcióval jön, ami másnak nincs, akkor azt a többiek pár hét alatt lemásolják. Nincs elég mélysége a piacnak, egy kis bank tőkéje nem teszi lehetővé, hogy nagy finanszírozást igénylő tevékenységbe vágjon. Marad a lakosság és a kkv, az viszont tiszta volumenjáték. Szép gazdasági növekedésnél meg lehet belőle élni, stagnálásnál viszont a nem fizetők könnyen tönkretehetik az üzletet. Hat-hét százalékos GDP-bővülésnél könnyű bankárnak lenni, de stagnálásnál elválik el az ocsú a búzától.