A Migration Aid alulról szerveződött meghatározó tényezővé a menekültválságban. És a mai napig tulajdonképpen egy Facebook-csoport. Cikkünk az októberi Forbesban, aminek lapárbevételéből 10 százalékot menekülteket támogató civil szervezeteknek ajánlunk fel.

A harmincas fiú valamikor nyár elején költözött be a Keleti pályaudvarra. Mosakodni, aludni ment csak haza közeli lakásába majd három hónapon keresztül. Beszélgetésünkkor két napja van határzár és új jogszabály: büntethető az illegális határátlépés. Egyik napról a másikra kiürül a város, a fiú csak lézeng egykori munkahelyén. Néhány napja itt még több ezer menekült lakott. Mint egy faluban, úgy éltek itt a továbbjutásra váró menekültek. És harmadmagával ez a nagydarab, kivarrt srác irányította ezt a falut. Lábán Micimackó, a beceneve: Baba.

Fotó: Orbital Strangers

Baba

Apja egyiptomi, anyja magyar, itt született, de az egész gyermekkora vándorlással telt. Most a család bázisa Egyiptom, ő viszont év eleje óta Budapesten él, apja textilcégét képviseli itthon. Ez az oka, hogy a rendes nevét nem árulja el. „A családom lehet, hogy nem jutna megrendeléshez bizonyos cégektől, ha a családnevünket ilyen összefüggésben olvasnák. A kép mehet” – húzza meg a sajátos határt a nyilvánossággal kapcsolatban. Ülünk a Keleti lépcsőjén.

Baba a Migration Aid Keleti pályaudvari csoportjának egyik vezetője volt, a menekültválság három legintenzívebb hónapjából egyetlen napot hagyott csak ki. Éjjel tolta a családi bizniszt, nappal irányította az önkénteseket. Mint egy „jól szituált vírus”, úgy terjedt a segíteni akarás, de az alulról jövő kezdeményezésnek voltak buktatói is, persze. „Az elején még próbáltunk szabályokat felállítani, ezek 30-40 főnél még működtek is, de 3-4 ezernél már nem. Amikor ötszázan álltak sorban ételért, már nem tudtunk figyelni rá, hogy mindenki először kap-e aznap, adtunk mindenkinek.” És maradt a tapasztalás. Ami működött egyik nap, az volt másnap is. Egymásnak adták át a tudást, nem volt szükség kézikönyvre. „Ha egy önkéntes kivágott pólóban jött egy nap, a többiek finoman figyelmeztették, másnap válasszon más ruhát, és ő másnap más ruhát választott.” A lakásában folyamatosan menekült családok laktak, egyszer egy szír anyuka három gyerekkel, akik valahol Törökországban elvesztették az apát, semmit nem tudtak róla, várták róla a híreket. Később a férfi meglett, és nemrég már Svájcból jött az sms: jól vannak. Babának könnyes a szeme, ahogy meséli. „Ha ma meg kéne halnom, aláírnám. Örülök, hogy megismertem ezeket az embereket, akik révén a magyarok megmutathatták: emberségesek.” Baba nem járt a Thököly étteremben zajló keddi megbeszélésekre.

A Keleti raktárában - lassan vége (Fotó: Orbital Strangers)

Sándor

Az étterem üzemeltetője, Újhelyi Sándor 2015. június 29-én nyomta meg az entert a Facebookon, s hozta létre a Migration Aid (MA) csoportot. „Tulajdonképpen ez a mai napig egy Facebook-csoport több mint 9 ezer taggal” – mondja. A szegedi MigSzolg volt az előkép, az első önkéntes csoport, amelyik már tranzitzónát üzemeltett, önkénteseket fogott össze a déli területen. Az eredetileg építési vállalkozó, mellette vendéglátással is foglalkozó, ötvenes éveiben járó Sándor a közösségi oldalon tette közzé a felhívást, hogy aki segíteni akar, azt várja a Thökölyben. Az első gyűlésen nagyjából húszan voltak, így kezdődött az MA története. Az események pedig felpörögtek. Hirtelen ezres nagyságrendben érkeztek a menekültek, s ezzel párhuzamosan az önkéntes csoport létszáma is meredeken emelkedni kezdett, naponta akár százzal. Nem volt belépési feltétel, csak a segítés. A következő gyűlésen már hatvanan voltak. Olyan gyorsan változott minden, hogy nem volt idő a szabályok kialakítására, de ha lettek volna is, másnap újakra lett volna szükség. Minimális szerveződést azért kitaláltak: a pályaudvarok lettek a különálló szervezeti egységek, élükre koordinátorokat tettek, és kialakultak külön csoportok például a jogi, a raktározási vagy a logisztikai területen. És mindezt egy nagy virtuális táblán, a Facebookon csinálták. Millió poszt, komment, chatablak, e-mailezés és telefon.

Alanyaink szerint az ötletgazda nem volt felkészülve arra, mivé válik a csoport, s hirtelen nagyra növését sem tudta kezelni. Ezt ő sem látja másképp. „Hozzá voltam szoktam, hogy embereket irányítok, és azt mondom nekik, »ha nem tetszik, el lehet menni«. Itt ez nem működött. Ha azt mondtam, odáig már nem mehetünk, azt a választ kaptam, nehogy már én szabjam meg nekik, meddig mehetnek el.”

Mi is a Thökölyben ülünk, túl egy napi menün. Sándor egyszer 200 adag szendvicset küldött ki a terepre. Volt egy pillanat, amikor ki is akarták húzni alóla a csoportját, de – ahogy fogalmaz – nem engedte, hogy politikai vagy önös érdekre használják az önkéntes szervezetet. Ő is megértette, itt más szabályok működnek majd. Sándor maradt, de nem volt idő nagyon elmélkedni, iszonyú tempóban jöttek az újabb feladatok, és az alapító a legjobb utat választotta: egyet hátralépett, és beállt ő is a Keletibe. „Egyre többet lehetett látni a terepen segíteni” – mondta a Forbesnak Zempléni Dóra, az MA egyik önkéntese (akinek civilben kommunikációs ügynöksége van).

A Migration Aid számokban

Dóra

Dóra nem választott magának pályaudvart. A mindennapos, aktív segítők (akik úgy öt-hatszázan lehettek) többsége választott magának egy tranzitzónát, és oda járt, amikor ideje engedte. Az emberek, a feladatok, de még a MÁV-menetrend okán is különböző profilú helyek alakultak ki. A Keleti volt a nagyüzem, a Nyugati a csendesebb zóna, ott inkább csak valami jogi lépésre, információra, tanácsra, továbbutazásra vártak az emberek; a Déliből a táborok felé igyekeztek, főleg eligazítás kellett nekik.

Dóra mindig reggel nézte meg, hol tudna jobban hasznosulni, s oda ment. Volt, hogy napi 4-5 órára, hetente többször. „Megfertőződtem, keveset aludtam, a munkámat sokszor éjjel pótoltam.” Ő azok közé tartozott, akik már a menekültválság előtt is önkénteskedtek: a Polgár Alapítványnál és később a Menedék Egyesületnél segített. Azt meséli, a csoport szinte percek alatt vált cégszerűvé (voltak felelősök, koordinátorok) és – főleg a lelkesedés miatt – iszonyú hatékonnyá. Ezer ember véleményét viszont, főleg, ha arra ott egy nyilvános fórum, már nehezebben lehetett kezelni. A demokráciának vannak hátrányai, tartja a mondás, és ez az alulról jövő kezdeményezéseknél is megmutatkozik. Hamar kijöttek az elvi ellentétek (pl. hogy a menekültek itt maradását vagy továbbhaladását kell segíteniük); vagy a rivalizálás, hogy ki a jobb segítő, ki hány órát volt talpon, hány emberen segített; egy újabb fordulatnál mi a megfelelő hozzáállás; mikor és milyen információ menjen ki, hogy ne terjedjenek rémhírek. És olyan is volt, akinek az egyéni érvényesülés is fontos volt.

Az MA tényező lett, de – ahogy Újhelyi Sándor is megállapítja – ha nem épp az általa létrehozott csoport bázisán, akkor máshogy szerveződött volna eggyé ez a sok ember. Pont, amikor kellett, volt egy fórum. „Nem az MA a fontos, hanem az emberek, akik mögötte vannak” – fogalmazza meg másként ugyanezt Baba. „A háromgyermekes anyuka, aki nappal itt segített, este pedig ellátta a családját; vagy az értelmiségi férfi, akinél jobban senki nem koordinált.”

A Migration Aid számokban

Segítésfilozófiai viták

Hamar kiderült, az MA-ban jobb, ha nincs pénz. Az első gyűléseken összegyűjtött, az alapító számlájára érkező összegek sorsa sokáig ismeretlen volt, a tagok egy része ezért nem bízott Sándorban. Az alapító később tételesen elszámolt az adományokkal, a kezdeti káosszal indokolta, hogy nem volt minden átlátható az első perctől, és az erre a célra felállt felügyelő bizottság is rendben találta a pénzügyeket. De ezzel rögtön az is kitűnt, ha nincs pénzgyűjtés, minden sokkal egyszerűbb és tisztább. „Persze volt, hogy egy svéd állampolgár 100 ezer forintot nyomott a kezünkbe, de vele is inkább elmentünk bevásárolni” – mesélte Dóra. Ülve is pörög, egy hegyet is ellapátolna. A pénzadomány a menekültkérdés újabb stációinál lépett ismét a képbe, a tranzitzónák a határ közelébe kerültek, sokszor más országokban kél el a segítség, így ma már a Robert Burns Alapítványon keresztül lehet pénzben is segíteni; az MA-tagok pedig eldöntötték, hivatalosan is egyesületté szerveződnek.

A több ezer civilt mozgató csoportnak más, régóta működő civil szervezetekkel is együtt kellett működnie. Hamar megtalálták egymást a Magyar Helsinki Bizottsággal, amelynek fő profilja a menekülteknek való jogi segítségnyújtás, képviselet volt. Bakonyi Anikó projektmenedzser a Forbesnak elmondta: a percről percre változó helyzetben minden szereplőnek tudnia kellett, mi a jogi háttere annak, ami történik. „Az önkéntesnek azért, hogy ne legyen büntethető, a menekülteknek azért, hogy megalapozott döntést hozhassanak. „A bizottság ügyvédjei képzést tartottak a segítőknek, a segítők lefordították a szinte naponta új információs anyagokat. „Az MA humanitárius katasztrófát előzött meg. Lelkesítő volt látni, ahogy naponta ezren mennek segíteni, és csinálják azt a munkát, amit mi évek óta. Néha persze teljesen valótlan állítások is kimentek, mert a Facebookot senki nem kontrollálta, de rövid idő alatt lett egy-két kontakt, aki lekérte a jogi segítségünket, mielőtt bármit kiposztolt volna.” A menekültválság felértékelte az önkéntes munkát is, előtte elképzelhetetlen volt, hogy ekkora tömeg mozduljon segíteni. Most már egyértelmű, ha nem a menekülteken kell majd, akkor másokon fognak segíteni. Ahogy a krízis alatt is előfordult, hogy ha egy szállítmány nem tudott célba érni, a hajléktalanok vagy a magyar szegények napjait könnyítették meg.

A Migration Aid számokban

A Segítsünk együtt a menekülteknek szintén egy Facebook-csoport, 10 ezer tagjával még az MA-nél is nagyobb, de talán kevésbé ismert. Vezetőjük, Kalmár Szilárd egy radikális baloldali párt, a Balpárt vezetője, de ahogy fogalmazott, a menekültválság alatt tudatosan félretette politikusi énjét, és csak az önkéntességgel foglalkozott. Az általa képviselt segítők elsősorban meleg ételt készítettek és osztottak a menekülteknek, amivel olykor „segítésfilozófiai” vitába keveredtek más szervezetekkel, így az MA-vel is. „Azzal érveltek, hogy ezzel az országban maradásukat segítjük, de mi úgy gondoltuk, nem gyalogol valaki ezer kilométert a családjával azért, hogy egyen itt nálunk egy tál sárgaborsólevest.” Az eltérő álláspont nem befolyásolta a közös munkát: az MA nem főzött ételt, a Segítsünk csoport nem üzemeltetett tranzitzónát, jól tudtak így is együtt dolgozni.

Hogyan tovább? „Amíg egy ember lesz itt, én maradok.” Baba azt mondja, a határzárral a menekültek nem fognak eltűnni, csak majd az embercsempészek teszik le őket a Keletiben, nem a vonat. Így lesz még dolguk, bár a megmaradt raktárat beszélgetésünk után nem sokkal fel kell számolniuk. Így döntött a városvezetés.